Fragmentárna autobiografická próza maďarského autora o detstve a dospievaní v stredovýchodnej Európe v 60. rokoch minulého storočia na pozadí hľadania vlastnej identity. Gábor Németh, skvelý majster krátkych próz, v príbehu píše o Židoch narodených v 50 rokoch: mnohí až do svojho dospievania nevedeli, že sú Židia, len cítili, že sú akosi zvláštni, a aj svet okolo nich je čudný a že so slovom Žid je spojené akési hrozivé tajomstvo.
Hasi, szüli, bölcsi, ovi, isi, gimi, egyi, munki, nyugdi, ágyi, kopi, temcsi, égi, angyi, isti, jézi, felti. Jó, nem? A baba fejlődése. Ma találtam ki. Így mondja, a baba, mintha egy ideáról volna szó, egy állatfajról vagy természeti jelenségről. Nevet a szeme. – De, jó – mondom. – Baromi jó. De isti van később, nem? Az nagyobb, mint a jézi. – Hát, az igaz. – ismeri be. És újramondja a javított változatot.Így visszatekintve mindenképpen föltűnő az a makacs előfeltevés, hogy az igazi irodalomhoz baszás kell és halál, finomabban szólva szerelem kell és elmúlás, és messze a legjobb, ha arról szól a regény, ahogy a nő múlik el, pontosabban előbb a nő, aztán a férfi, és végül aztán, velük együtt, az egész irodalom.
Veszprém, 1988. november 15-16.
In memoriam Németh Gábor