Levelek a Karenténból

Amikor Magyarország 2020 márciusában bezárta kapuit, én éppen a pannonhalmi kolostor lábánál lévő parasztházamban voltam. Úgy döntöttem, hogy hivatalos tartózkodási engedélyt (lakcímkártya) kérek a magyar falumba, és az ottani házamban várom meg, amíg Magyarország újra megnyitja a határait. Ez három hónapig tartott. Nem unatkoztam, mert a házam nagy kertjében rengeteg lehetőségem van elfoglalni magam, és sok csodát is megtapasztalhatok. Június végéig mindenütt megcsodálhattam a madarakat, a verebektől kezdve, a cinkéken, a fakopáncsokon, a stigliceken át... a meggyvágókig. Egy feketerigó-pár költött a kocsibeállómban, és háromszor négy fiókát nevelt fel. Mesteri teljesítmény! Egy rozsdafarkúnak is lettek utódai. Számos madáretetőbe verebek telepedtek, amelyek szintén nagy területen ugrándoztak a kertben. Még denevéreknek is van egy doboz. Este a fülünk körül suhogtak. Volt cseresznye, sárgabarack, később szilva, alma, dió... szüretelni valóm. Még a cukkini és a paradicsom termesztésében is volt némi sikerem. Ebből a szempontból tekintve a falu tulajdonképpen egy paradicsom. Azokat a zöldségeket vagy gyümölcsöket, amelyeket az ember nem maga szüretel, megkapja a szomszédoktól. Egyes gyümölcsök a falu utcáin a fákról lógnak. Unokáim, Rosalie és Amelie is sokszor élvezhették a gondtalan életet a természetben, nálam a faluban. Elkezdtem írni egy gyerekeknek szóló könyvet, amit „Amelie Csodaországban“ címmel lehetne jellemezni, és azokról a gyönyörűségekről és szabadságról szól, amiket a gyerekek itt a faluban élvezhettek. Mivel vigyázni kellett, nehogy megfertőződjünk, az év egy kicsit magányosan telt. Még Marika barátnőmmel is legtöbbször telefonon beszéltem. Eleinte – amíg nem lett hidegebb – kint a kertben találkoztunk... Szóval ez az év az elmélkedés éve lett. Az élményeimet folyamatosan megírtam levelekben. Végül az unokámmal Amelie-vel folytatott levelezésünket itt foglaltam össze.