Anne-Dauphine Julliand Knihy

Až do dvou let byla Thais úplně normální. Alespoň nic nesvědčilo o tom, že by tomu bylo jinak. Jednoho dne si však její matka na pláži všimla, že Thais chodí nejistě a vytáčí nožičku směrem ven. Zašla s ní tedy k lékaři, který jí po sérii vyšetření sdělil šokující zprávu. Její dcera trpí vzácnou genetickou nemocí, na kterou není lék, a zbývá jí jen několik měsíců života. Tehdy matka své dceři slíbí: „Budeš mít krásný život. Jiný než ostatní holčičky, ale život, na který budeš moct být pyšná.“

Thaïs est une petite fille de deux ans sans histoire jusqu'au jour où sa démarche intrigue sa mère. Les médecins découvrent alors une maladie incurable qui l'emporte en quelques mois. Enceinte, Anne-Dauphine apprend peu après que son bébé est atteint de la même maladie. Greffée à sa naissance, Azylis grandit jusqu'à ce que la maladie la rattrape. Elle meurt à dix ans. " J'ai beaucoup souffert et je souffre encore. Mais j'ai appris la consolation. Ce délicat rapport à l'autre : s'approcher, toucher, parler. "Ce livre parle de ceux qui consolent et de ceux que l'on console. Grâce à des scènes vécues, Anne-Dauphine partage ses réflexions qui touchent juste. Elle évoque ses deux filles, Thaïs et Azylis, mais aussi Loïc, son mari, Gaspard son fils aîné et enfin Arthur, le petit dernier. Son récit est aussi un bel hommage à tous les consolants : une sœur qui vous prend dans les bras, une infirmière qui s'assoit sur le bord du lit et prend juste le temps " d'être-là ", un peu de vernis à ongle qui aide à aimer la vie malgré tout. Elle a le don de ces scènes courtes qu'elle rend inoubliables.Anne-Dauphine Julliand sait que la souffrance se passera pas mais qu'elle peut s'apprivoiser. Quand on lui demande comment fait-elle quand elle est triste, elle répond qu'elle a un truc imparable : elle pleure. Avec simplicité et profondeur, Anne-Dauphine nous guide sur le chemin de la consolation. Les lecteurs de ce livre n'hésiteront plus jamais à serrer dans leurs bras celui ou celle qui souffre." J'ai perdu mes filles. Je le dis le cœur habité par deux sentiments que l'on croit souvent contraires : la douleur et la paix. La douleur de celle qui pleure. Et la paix de celle qui est consolée. "

Egy édesanya megrendítő, első szám első személyben leírt önvallomása olvasható a kötetben. A történet előzménye (Két kis lábnyom a homokban, 201507297) arról szólt, hogy a szerző elveszítette három és fél esztendős kislányát, aki genetikailag öröklött, gyógyíthatatlan betegségben szenvedett. Hogyan lehet és egyáltalán lehet-e egy ilyen traumát túlélni, és ezután a hétköznapokban nevetni és boldognak lenni? Hat és fél év telt el Thaïs halála óta és a kislány 2012. február 29-én esedékes 8. születésnapján, Anne-Dauphine szabadságot vesz ki, hogy tökéletessé tegye a kislányára való emlékezés napját. A könyv ezután az emlékezés „gyertyalángjainak” föllobbanásáról szól, arról, hogyan idézi meg az édesanya imádott kislánya mozdulatait, mondatait, amelyek végigkísérték a vele eltöltött időszakot. Az olvasó pedig, hol a könnyeivel küszködik, hol pedig mosolyog a kedves kis történeteken. Az írónő mély vallásossága, hite, a férjével való őszinte, megingathatatlan házastársi kapcsolata, a tágabb család összetartása segítették át a nehéz időszakokon, a gyász évein, olyannyira, hogy azóta egy negyedik gyermeket is vállaltak, pedig Thaïs-en kívül, van még egy fogyatékkal élő kisfiuk, Azylis, aki nem tud járni, beszélni, mozogni, és a szerző sajátságos jelbeszéde és szeretete az, ami végül a kettejük közötti kommunikációt lehetővé teszi. Anne-Dauphine Julliand „elengedni” vélhetően végleg sohasem tudja majd Thaïst, de azt, hogy a jelenben boldog legyen, példátlan lelkiereje és pozitív gondolkodása révén már beteljesítette. A kötet minden a témában érintett olvasó megkülönböztetett figyelmére érdemes. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"