Imre Kertész Pořadí knih

"Dreißigjährig, nach Jahren erfolgloser Arbeit an seinem ersten Romanprojekt «Ich, der Henker», den Bekenntnissen eines Naziverbrechers, entschließt Imre Kertész sich zu einer «nüchternen Selbstprüfung». Daraus erwächst zwischen 1958 und 1962 sein erstes Tagebuch - 44 eng beschriebene Blätter. Und während er noch mit Musik-Komödien für die Budapester Bühnen seinen Lebensunterhalt verdient, hält er hier minutiös sein Denken, Lesen und Schreiben fest: vom Entschluss, statt der Henker-Bekenntnisse nun die Geschichte seiner Deportation zu schreiben - also «meine eigene Mythologie» -, bis hin zur Fertigstellung der ersten Kapitel. Dazu die unablässige Auseinandersetzung mit Dostojewski, Thomas Mann und Camus, mit deren Hilfe er die für diesen beispiellosen Entwicklungsroman benötigte Technik findet. «Der Muselmann», so sollte der «Roman eines Schicksallosen» ursprünglich heißen. Zehn weitere Jahre würde Kertész noch zu seiner Vollendung brauchen, um anschließend zu erleben, wie das Buch, das dreißig Jahre später mit dem Nobelpreis ausgezeichnet werden würde, im sozialistischen Ungarn zunächst abgelehnt wurde. Vom Zustand des «Muselmanns», jener «zerstörend süßen Selbstaufgabe», die Imre Kertész in Buchenwald kurz vor der Befreiung selbst kennengelernt hatte, erzählen die eindrücklichsten Seiten dieses Arbeitstagebuchs: «Der Mensch kann nie so nahe bei sich selbst und bei Gott sein wie der Muselmann unmittelbar vor dem Tod.»" -- Publisher's website

Kertész Imre Nobel-díjas regénye, melyben egy pesti fiú sorsán keresztül ábrázolja több millió zsidó és nem zsidó mártír második világháborús pokoljárását, egyúttal saját egyéni identitásának kényszerű tudatosulását, immár tizenhetedik alkalommal lát napvilágot. Nem ok nélkül. Bár a cselekmény nem túl bonyolult - Gyurkának először édesapját viszik munkaszolgálatra, majd ő is kénytelen abbahagyni az iskolát, Németországba kerül koncentrációs táborba, végül hazajut, de egész családját elveszíti - a regény mégsem könnyű olvasmány. Nemcsak a szerző hosszas elmélkedésekben kibontakozó elbeszélői technikája miatt, de a mű mögöttes történelemfilozófiai és társadalomlélektani vonatkozásai okán is. A harminc év távlatából visszatekintő szerző a nácizmus, és minden totalitárius rendszer működési mechanizmusának lényegére tapint rá. Végső soron az egyéni lét kereteinek határait kutatja egy szükségszerűnek tűnő, ám valójában mégsem szükségszerű történelmi helyzetben. A történelemnek való kiszolgáltatottság, ez az egyéni sorstalanság - mely a zsidóság tekintetében egy egész közösség szintjén érvényesült - az a tanulság, amellyel minden generáció valamilyen formában szembesül, és ami miatt ez a könyv a tanulóifjúság kötelező olvasmánya lesz.

Kertész ​Imre új kötete szokatlan és a maga nemében páratlan vállalkozás: a 2001 és 2009 között írt naplófeljegyzések és szépirodalmi vázlatok, töredékek egy megíratlan, s talán meg sem írható regénynek a különös és fájó történetét idézik meg. Az eredeti regényterv (A szodomai magányos címmel) még az ötvenes években merült fel az íróban, s évtizedek multával most újra megkísérti, más-más tartalmi, formai lehetőségekkel. Ahogy írójuk évtizedekkel korábban lejegyezte a maga számára, hogy mindig „ugyanazt a regényt és életet” kell írni, e program most teljesedik ki leginkább és nyer radikális, gyakran önmagával szemben is kíméletlenül őszinte megfogalmazást. S noha Kertész Imrének ez a legszemélyesebb könyve, a szerző maga mégsem azonosul a sikeres Kertész Imre nevű íróval és márkanévvel – és ez a distancia még inkább drámaivá teszi e kötet írásának (és mindenkori olvasásának) a folyamatát. A végső kocsma egy olyan könyvterv, amely ha nem is készült el, de mégiscsak megvan. Leginkább talán egy kései Turner-képhez hasonlítható: ha körvonalai el is mosódnak, de mélyeiből feltűnik „valami rejtelmes derengés: s ez maga a létezés”. (A kötethez felhasznált 2001 és 2003 között írt naplójegyzetek teljes szövege Mentés másként címmel 2011-ben jelent meg a Magvető Kiadónál.)

Ein Tagebuch? Ein Roman! Von der «Glückskatastrophe» des Nobelpreises bis ins «Vorzimmer des Todes» reicht der Bogen dieses Tagebuchromans. Das Glück eines neuen Lebens in Berlin, Reisen, weltweiter Ruhm auf der einen Seite, auf der anderen schmerzliche Selbstentfremdung durch die neue öffentliche Rolle, Krankheit und Verfall: Letzte Einkehr ist die gnadenlos dargebotene «Geschichte eines Erkaltens», durch die sich wie ein roter Faden der Plan zu einem letzten, radikal persönlichen Buch mit dem Titel Letzte Einkehr zieht.

Navýsost osobní dílo laureáta Nobelovy ceny za literaturu odkazuje už svým názvem ke slavnému Rimbaudovu aforismu „Já je někdo jiný“. A právě v návaznosti na něj se Kertészův text opět potýká s autorovou dávnou Nemesis – paradoxní a de facto nerozklíčovatelnou problematikou identity. Rámec fragmentarizovaných zápisů deníkového ražení tvoří překlad Wittgensteina coby pracovní proces, ale také duševní stav. Děj se odehrává v mnoha centrech evropského kulturního dědictví: ve Vídni, Berlíně, Mnichově, Budapešti či Tel Avivu, jejichž ulicemi, přednáškovými sály i nádražními halami se zvolna prochází hluboce melancholický vypravěč, zajatý už navěky ve stavu znovunalezené „svobody“, jež mu ovšem nepřináší ani kýženou úlevu, ani pocit skutečné „proměny“.

Imre Kertész schreibt eine Geschichte. Péter Esterházy schreibt eine zweite. Ingo Schulze schreibt noch eine. Zum ersten Mal sind die drei Geschichten, die sich auf kluge und bewegende Weise aufeinander beziehen, in einem Band zu lesen. Ein literarisches Ereignis.

Genre: Interviews.Subject: Kertész, Imre, 1929- Interviews. Authors, Hungarian 21st century Interviews.Contributions: Hafner, Zoltán.By statement: Kertész Imre.Language: HungarianPagination: 261 pA K. dosszié "önéletrajz két hangra": regényes párbeszéd Kertész Imre életérõl - szüleirõl, szerelmeirõl, pályájáról, a szellemi szabadságért vívott harcról, és arról, hogyan függ össze a saját élete hõseinek sorsával, az élet az irodalommal.

Věčné téma manipulace, zneužívání moci, totalitarismu, to je základním námětem kratičké povídky postavené na autentické epizodě ze života autora (I. Kertész) při jeho cestě vlakem z Budapešti do Vídně. Na půdorysu „běžného“, zdánlivě nicotného konfliktu se státní mocí v osobě celníka je rozvinuta deprimující a pesimistická úvaha o tom, jak hluboce jsou v nás zakořeněny agrese i strachy, které jsme mylně přisuzovali jen podmínkám nedemokratických poměrů. Téma pak po svém způsobu přebírá Péter Esterházy a zneklidňující povídka Imre Kertésze v povídce druhého autora začne žít svým vlastním životem. Není zcela zřejmé, zda jde o hru, o literaturu v životě nebo o život v literatuře.

As readers, we are accustomed to reading stories of war and injustice from the victims’ point of view, sympathizing with their plight. In Detective Story, the tables have been turned, leaving us in the mind of a monster, as Nobel Laureate Imre Kertész plunges us into a story of the worst kind, told by a man living outside morality.Now in prison, Antonio Martens is a torturer for the secret police of a recently defunct dictatorship. He requests and is given writing materials in his cell, and what he has to recount is his involvement in the surveillance, torture, and assassination of Federigo and Enrique Salinas, a prominent father and son whose principled but passive opposition to the regime left them vulnerable to the secret police. Preying on young Enrique’s aimless life, the secret police began to position him as a subversive and then targeted his father. Once this plan was set into motion, any means were justified to reach the regime’s chosen end—the destruction of an entire liberal class.Inside Martens’s mind, we inhabit the rationalizing world of evil and see firsthand the inherent danger of inertia during times of crisis. A slim, explosive novel of justice railroaded by malevolence, Detective Story is a warning cry for our time.